Egy kiskutya története

 

EGY KISKUTYA TÖRTÉNETE

   Egy nagy ház udvarán élt Bojti, a bolondos kiskutya testvéreivel, Borzival és Bundival, és a házban élő vidám gyerekekkel. A gyerekek imádták a kiskutyákat. Az udvaron mindig nagy volt a móka és a kacagás. Bojti boldogan csóválta a farkát, amikor simogatták a bundáját, vagy játékra hívták. Vidáman futott a kertben, és hozta vissza az eldobott labdákat. Megtanulta, hogyan kell ülni, feküdni, sőt, Bojti még pacsit is tudott adni. Ő volt a legokosabb, és a legkíváncsibb kiskutya az alomban.

    Egyik nap épp egy vakondtúrást lesett izgatottan, amikor a ház előtt egy nagy autó állt meg. Még sosem látott ekkora furgont! Furcsa, idegen illat áradt belőle. Kíváncsian odasettenkedett a nyitva hagyott hátsó ajtajához. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és besurrant a kocsiba, hogy belülről is körbe szaglászhassa a furcsa járművet. Épp egy belső zugban szimatolt, amikor hirtelen becsapódott a kocsi ajtaja! Ijedten ugatott, és kaparászta az ajtót, de hiába. A motor hangosan beindult. Az autó elindult, Bojti pedig magára maradt a sötétben.

   Hosszú órákon át zötykölődött, míg végre leállt a motor zúgása és újra kinyílt a furgon ajtaja. Rémülten szalad ki, de nem volt ott sem a ház, sem a gyerekek, sem a testvérei. Magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Sírva indult el, remélve, hogy megtalálja a hazafelé vezető utat. Napokig kóborolt az utcákon, hasa korgott az éhségtől. 

   Egy öreg bácsi vette észre a kimerült kiskutyát. Kedvesen közelített hozzá. Bojti szomorúan megnyalta a feléje nyújtott segítő, ráncos kezet. Az öregember megértette, hogy a kiskutya elveszett. Hazavitte Bojtit, és meleg vacsorát adott neki, majd másnap reggel elvitte az állatmenhelyre, hátha ott gazdát találnak neki.

   A menhely nyüzsgő hely volt. Volt ott mindenféle kutya, kicsi és nagy, rövid és hosszúszőrű, kölyök és öreg. Ettek, ittak, ugattak és játszottak. Bojtinak hiányzott a családja, de hamar rájött, hogy a menhelyen sincs egyedül. Barátságot kötött Lúval, a bölcs, öreg labradorral, aki megtanította neki a legjobb szimat trükköket. Már tudta, hogyan lehet megtalálni az elásott csontokat és az elveszett labdákat a menhely udvarán. Megismerkedett a játékos tacskóval, Tücsökkel is, aki megmutatta neki, hogyan kell kergetni a pillangókat - még akkor is, ha soha nem fogtak egyet sem. Együtt várták boldogan azt a napot, amikor végre családjuk lehet. Reménykedve figyelték a kaput, valahányszor látogató érkezett.

   Egy napsütéses délutánon egy kedves arcú kisfiú, Zori érkezett anyukájával a menhelyre. A kisfiú egy kerekesszékkel közlekedett. Ahogy Bojti, okos szemével Zorira nézett, a kisfiú lágyan visszamosolygott rá. Ahogy tekintetük találkozott a kiskutya azonnal érezte, hogy ez a fiú különleges. Zori gyakran olvasgatott vagy rajzolgatott a székében ülve. Ahogy a kutyusok felé gurult, a székéről hangtalanul egy ceruza esett a földre. Bojti észrevette mi történt. Odaszaladt, óvatosan a szájába vette a ceruzát, majd a kisfiúhoz vitte, és lágyan az ölébe ejtette. 

   A kisfiú halkan nevetett, és köszönetképpen simogatni kezdte Bojti bundáját. „Van kedved játszani, kutyus?” – kérdezte tőle vidáman. Bojti boldogan csaholt. A kisfiú egy rövid faágra mutatott a földön. „Hozd ide!” – mutatott a botra. Bojti fogai közé fogta az ágat, és farkát csóválva vitte a kisfiú székéhez. A kisfiú amilyen messzire csak tudta eldobta a botot. Bojti vidáman szaladt utána. Boldogan hozta vissza és adta Zori kezébe. Órákig játszottak. A kisfiú anyukája meghatódva figyelte fiát és a kiskutyát.

   Másnap újra visszajöttek! Harmadnap már Zori apukája is elkísérte őket. Sétáltak egyet a menhely melletti erdőben. Bojti vidáman ballagott a kerekesszék mellett, miközben a kisfiú boldogan tartotta a megkopott pórázt. A búcsú mindig szomorú volt. Bojti esténként a kisfiúra gondolt. Vele álmodott, nagyon megszerette kis barátját. Minden délután izgatottan várta, hogy a kisfiú iskola után meglátogassa.

   Aztán egyik nap hiába várt. Nem jött a kis család. Bojti szomorúan összegömbölyödött vackában. Még a nagyvárosban való kóborlásakor sem érezte ennyire magányosnak magát. Hiába próbálták vigasztalni kedvesen kutyabarátai. 

   Másnap reggel azonban már messziről megütötte a fülét az ismerős motorzúgás. Vidáman szaladt az udvarra, maga körül forgott, körbe-körbe ugrándozott. Ahogy a kocsi ajtaja kinyílt csilingelő nevetést hallott. Ezer közül is megismerte kis barátja hangját. Vidáman ugrálta körbe a kisfiú székét, miközben begurult a kiskapun. Zori nyugalomra intette Bojtit. „Ül! Ülj le szépen!” - mondta neki. Egy puha, piros színű, vadonatúj pórázt szorongatott a kezében. „Látod? Bele van hímezve a neved!” - mondta a kiskutyának. „És még egy mancsnyom is van rajta!” - mutatta Bojtinak, majd lágyan a nyakába tette. „Gyere velem haza!” – mondta a kiskutyának. 

   Bojti farkát csóválva, boldog szívvel intett búcsút a menhelyen élő barátainak. Attól a naptól kezdve Zori és Bojti elválaszthatatlanok lettek. Örök barátságot kötöttek. A kiskutya élete minden percében hálás volt kisfiúnak, aki befogadta őt. Büszkén sétált a kisfiú oldalán a kerekesszék mellett - Zori mindenben számíthatott rá. Nappal csodás kalandjaik voltak, éjszaka pedig a kisfiú ágya melletti puha vacokban őrizte kis barátja álmát. 

Hallgasd meg a mesét youtube csatornán is!
Látogass el facebook oldalunkra! 
https://www.facebook.com/mesekatitkospadlasrol/
Keress minket az instagrammon is! 
https://www.instagram.com/mesek_a_titkos_padlasrol/

Fontos jogi tudnivaló a blog tartalmával kapcsolatban!

A blog tulajdonosa által feltöltött képek, szövegek és videók a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védelme alatt állnak. Ez azt jelenti, hogy a tartalmakat nem lehet a szerző engedélye nélkül más webhelyen vagy nyomtatásban közzétenni, megjelentetni.

Amennyiben forrásmegjelöléssel szeretnéd megosztani írásaimat más blogban, oldalon, nyomtatásban, kérlek, feltétlenül tüntesd fel a forrást!

Köszönöm a megértésedet!