A mogorva kobold éneke

 

A MOGORVA KOBOLD ÉNEKE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elvarázsolt erdő, melynek mélyén egy vidám kobold élt, akit Füttyös Filkónak hívtak. Filkó nem olyan volt, mint a többi kobold. Nem érdekelték a csínytevések, vagy a sok arany és drágakő, ami sok más koboldot. Őt a zene varázsolta el! Éjjel nappal énekelt és zenélt. Hegedűje húrját a legfinomabb pókháló fonalából fonták, a zsebében pedig mindig ott lapult egy fűzfából faragott furulya.

Amikor a Filkó dalolni kezdett, a békák vidám brekegéssel, a nádasok halk susogással, a madarak csicsergéssel, a fák leveleik zizegésével, a dongók döngicséléssel csatlakoztak a vidám muzsikához. Az erdő ezernyi hanggal telt meg, a pillangók kecsesen táncoltak a varázslatos dallamra.

Az erdőn túl, a szomszéd hegy oldalában volt egy sötét barlang. A barlang mélyén élt egy kobold, Zord Szakáll úr, akinek a kedve éppoly sötét volt mindig, mint a barlangja. Zord Szakáll úr csak egyetlen hangot szeretett, az aranypénzének csilingelő csengését, ahogy újra és újra megszámolta az érméket.

Egy napon Zord Szakáll úr hírét vette a csodálatos dallamokkal teli erdőnek, ahol még sosem járt. Azt gondolta, hogy az erdő biztosan tele van kincsekkel, ezért elhatározta, hogy megkeresi, hátha aranyat talál. Útnak indult hát a kincskeresésre.

Amikor Zord Szakáll úr belépett az erdőbe, az erdő vidám dallal köszöntötte. Zord Szakáll úr azonban nem tudta ezt mire vélni. "Mi ez a lárma?!" - kiáltotta mérgesen. Az erdő lakói megijedtek. Még sosem találkoztak ilyen barátságtalan kobolddal. A zene elhalt, a kiserdő csendbe borult. Füttyös Filkó is abbahagyta a dalt, amit éppen furulyázott. Egy nagy kalapos gomba mögé bújt, onnan figyelte, ahogy a mogorva kobold utat törve magának a kincs után kutat. De hiába kereste, sehol sem találta. Ettől aztán még mérgesebb lett. Amerre járt, az erdőben mindenhol félelmet és néma csendet hagyott maga után. 

Közben lassan besötétedett. Ahogy a morcos kobold egy zugot keresett magának, ahol éjszakára megalhatna, egyszer csak halk szipákolásra lett figyelmes. A vékony hangocska egy óriási lapulevél mögül jött. Óvatosan félrehúzta a levelet, és egy gyönyörű koboldlányt pillantott meg, aki egy mohás fatörzsön ülve sírdogált. Nagy smaragdzöld, könnyes szeme szebben ragyogott, mint a legfényesebb arany. Zord Szakáll úr meglepődve állt a lány előtt. Még mérhetetlen mogorvasága ellenére sem tudta elviselni, hogy valaki ennyire szomorú. Furcsa szúrást érzett a szívében. 

Lassan odaballagott koboldlányhoz és megkérdezte tőle: „Hát te meg miért sírsz?”

„Olyan furcsán csendes ma az erdő. Nagyon félek így a sötétben.” – válaszolta keservesen a lányka

„És… mit tehetnék, hogy mosolyogj?" – dörögte mély hangján Zord Szakáll.

A koboldlány megtörölte a könnyeit. „Énekelnél nekem egy dalt?” - szipogott – „Kérlek! A legszebbet, ami a szívedben van.”

Zord Szakáll úr megvakarta a sűrű szakállát, megköszörülte a torkát. Kissé esetlenül érezte magát. „Nos” – motyogta – „én... azt hiszem, énekelhetek neked egy dalt.”

A koboldlány felnézett, szemében remény csillant: „Tényleg énekelsz?”

„Hát, megpróbálhatom” – dünnyögte, majd felállt, vett egy mély lélegzetet, és torkából olyan szokatlan dallamot zörgött hirtelen, hogy egy mókus majdnem leesett a fáról. Hangja egy torokfájásos békához hasonlított. Egy kincsről kezdett énekelni. A lány szeme tágra nyílt, ajkán pedig egy apró mosoly játszott.

Aztán Mogorva Szakáll úr megköszörülte torkát, és újra nekikezdett. Kezdett ellazulni. Hangja egyre tisztább lett, és azon kapta magát, hogy ütemre koppint a lábával. Már nem is az aranyról, hanem a csillogó csillagokról, szikrázó patakokról, táncoló szentjánosbogarakról és játékos nyulakról énekelt. Még mindig nem volt tökéletes, de a szívéből szólt a dallam. És ahogy hangja betöltötte a tisztást, valami varázslatos történt.

Halk madárcsicsergés csatlakozott hozzá, majd finom susogás és halk zümmögés. Az erdőlakók egymás után jöttek elő rejtekhelyükről - Filkó is halkan hegedülni kezdett. Hangjukkal hangszőnyeget szőttek Mogorva Szakáll úr dallama köré. Sosem hallott még ilyen szép éjszakai dallamot az erdő.

A koboldlány csilingelő hangon nevetett, és kacagása olyan édes volt, hogy Zord Szakáll úrnak rá kellett jönnie, ez a boldog kacagás sokkal, de sokkal szebben szól, mint bármelyik arany csengése.

Attól a naptól kezdve Zord Szakáll úr soha többé nem tért vissza sötét barlangjába. A koboldlánnyal és Filkóval maradt a zene erdejében. Legjobb barátok lettek. Még ma is élnek, nevetésük és a dallamos zenéjük varászlattal tölti meg az erdőt. Ha arra jársz, hallgasd meg te is az erdőlakók varászlatos muzsikáját, amit talán éppen neked énekelnek.

Hallgasd meg a mesét youtube csatornán is!
Látogass el facebook oldalunkra! 
https://www.facebook.com/mesekatitkospadlasrol/
Keress minket az instagrammon is! 
https://www.instagram.com/mesek_a_titkos_padlasrol/

Fontos jogi tudnivaló a blog tartalmával kapcsolatban!

A blog tulajdonosa által feltöltött képek, szövegek és videók a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védelme alatt állnak. Ez azt jelenti, hogy a tartalmakat nem lehet a szerző engedélye nélkül más webhelyen vagy nyomtatásban közzétenni, megjelentetni.

Amennyiben forrásmegjelöléssel szeretnéd megosztani írásaimat más blogban, oldalon, nyomtatásban, kérlek, feltétlenül tüntesd fel a forrást!

Köszönöm a megértésedet!